folytatni a Teremtést
Magyar élő építészet
a 20 éves Kós Károly Egyesülés kiállítása az Iparművészeti Múzeumban
  • English
  • Magyar

Szabad Főiskola

szabad-foiskola-10.jpg

Szabad Főiskola 1999-2001

A főiskolai program jelentkezési felhívása 1999-ből

A Kós Károly
Vállalkozási, Oktatási és Kutatási
Egyesülés az Ita Wegman Alapítvánnyal
együttműködve

kétéves, négy szemeszteres
(heti 10 órás)

SZABAD FŐISKOLAI PROGRAMOT

hirdet meg az Egyesülés szellemi
felfogását képviselő hazai és külföldi
előadók
közreműködésével.

Az Egyesülés megalakulásakor (1989) célul tűzte ki, hogy az európai és a magyar kultúra hagyományait és erkölcsi értékrendjét harmonizálja a korszerű, Rudolf Steiner alapította szellemtudományos szemlélettel és annak kutatási eredményeivel. E célból évek óta szervez szabadiskolákat, és negyedévenként megjelenő folyóiratot ad ki (Országépítő). A szabadiskolákban folyó oktatás a valóságos világra vonatkozó új szemléletmódot alakított ki azok számára, akiknek a szellemi érzékenysége még nem veszett el.

A most induló program személyes, egzisztenciális és általános emberi kérdések megválaszolását kívánja elősegíteni; tartalmi és módszertani útmutatásokat akar adni az önálló megismerés és életalkotás számára.

A tematikai program nem speciális ismereteket kíván nyújtani, hanem az individuális ítélőképességet akarja kitágítani, a történelmi amnéziát feloldani, a természettudomány és szellemtudomány egységét helyreállítani;

olyan gondolkodásmódot kialakítani, ami
nem elméletek és ideológiák gyártására való, hanem a valós életre vonatkozik
– szellemi és materiális értelemben egyaránt –, vagyis
az élet egységének megismerésére.
Minderre azért van szükség, hogy
az emberek tudatában legyenek annak, hogy
hol és miért élnek, hogy
különbséget tudjanak tenni a pénz, a hatalom és az emberi kapcsolatok között,
és megtanulják, hogy
a szabadság milyen következményekkel jár a közösségi életre.

A Szabad Főiskolára 18. Életévüket betöltött fiatalok jelentkezését várjuk az iskolai és szakmai végzettséget illetően minden megkötés nélkül.

Előzetes jelentkezést kérünk 1999. június 30-ig.
Végleges jelentkezési határidő: 1999. szeptember 17, a felvételi beszélgetés napja.

A jelentkezéseket a mellékelt jelentkezési lapon (faxon vagy levélben) az alábbi
címre kérjük:

Ita Wegman Alapítvány Információ:
1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41. Kádas Ágnes
Fax: 303-91-79 Tel.: 303-77-46

Az alábbiakban a 2001-ben megjelent, a főiskola 2 évéről szólő könyből közlünk fejezeteket. A szerzők ra főiskola tanárai és növendékei.

Kálmán István bevezetője a könyhöz

A Kós Károly Egyesülés alapítása óta intézményes keretek között folytat oktatási tevékenységet. Az új szabad főiskolai képzést az Ita Wegman Alapítvánnyal közös szervezésben 1999 nyarán határoztuk el. A Szabad Főiskolára olyan 18. Életévüket betöltött fiatal és középkorú emberek jelentkezését vártuk, akik a valóság megismerésére, belső szabadságuk megteremtésére törekszenek, akik sorsukat maguk akarják alakítani. Ilyen feladat megvalósítására jelenleg sem az állami, sem a társadalmi kezdeményezésekkel létrehozott oktatási intézmények nem alkalmasak.
Ezen kívül kezdeményezésünket kísérletnek is tekintettük arra, hogy hogyan lehet az oktatást és a szabad szellemi élet értelmében az állam monopolisztikus szerepétől és a gazdaság befolyásától megszabadítani. A Szabad Főiskolát egyben modellnek is tekintettük, mert reménykedtünk abban, hogy a választásokat megnyert FIDESZ a „szabadság és rend” társadalmát nem csak ideológiai szlogenként fogja használni, hanem valóban törekszik is annak megvalósítására. A „szabadság és rend” pedig elképzelhetetlen kulturális szabadság nélkül, mert szociális és kulturális kérdéseket állami irányítással és pártpolitikai programokkal nem lehet megvalósítani.
A Szabad Főiskola 1999. szeptember 10-én nyitotta meg kapuját. A képzésre 69 diák iratkozott be. A munka hétvégeken, heti tíz órában folyt. A főiskola munkatársai kidolgoztak egy kétéves, négyszemeszteres programot, melyben hat témakör segítette az általános emberképzést. A tanterv keretében hat témavezető tanár és számos meghívott előadó készítette fel a diákokat az önálló megismerésre és életalkotásra. A Szabad Főiskola tanárai nem habilitált professzorok, hanem sikeres vállalkozók voltak, akik az elmúlt évtizedben bebizonyították, hogy képesek hidat építeni szellemi felfogásuk és a gyakorlati élet között. Valamennyien a Rudolf Steiner alapította modern szellemtudományt tekintik a jövő kultúra – és mindenek előtt a nevelés és oktatás – szellemi forrásának. A meghívott előadók között külföldi tanárok is voltak. Az előadások és gyakorlati foglalkozások aktuális kérdéseket átfogó témák köré sorakoztak:

1. Az európai eszme és annak megvalósulása a XXI. században. Témavezető:
Kálmán István
2. Az ember önmegvalósítása a hármas tagozódású társadalomban. A szabadság szociális
Rendje. Témavezető: Kálmán István
3. Kitágított művészetszemlélet. Témavezető: Döbröntei Zoltán
4. A táj természeti és sorstörténeti megismerése. Témavezető: Illyés Zsuzsa
5. „Egy világ, ahol az ember nem idegen.” A természettudomány szellemtudományos megközelítése. Témavezető: Firsch Mihály
6. Vállalkozások – vállalkozók. Témavezető: Zsigmond László

A tanári kollégium tagjai: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Helyes Gábor, Herczeg Ágnes, Illyés Zsuzsa, Kádas Ágnes, Kálmán István, Somogyi Tibor, Szűcs Gábor, Tatai Mária, Vincze Attila, Zsigmond László.
Meghívott külföldi előadók: Elisabeth Beringer (J. C. Graf Keyserlingk Institut, Németország), Jochen Bockemühl (Goetheanum Szellemtudományi Szabad Főiskola Természettudományi Szekció, Svájc), …

A kétéves főiskolai munka nagyon sok tapasztalattal gazdagította a tanári kollégium tagjait. Milyen nehéz, ha nem megtanítani akarunk valamit, hanem ösztönzést adni arra, hogy a diákok megújíthassák életüket, hogy a tanultakat úgy tudják befogadni, hogy az életük teremtő erejévé váljon, hogy a tanulás út legyen a forráshoz, mely forrás az ő legbelsőbb világából fakad. Felismerni, hogy csak az képes másoktól befogadni, aki saját életútját keresi.
Hitelessé válni és mások szabadságát tiszteletben tartani új pedagógiai és didaktikai képességet kíván.
A diákok körül is sokan felismerték, hogy új világszemléletre, új eszmékre van szükségük, melyeket az intellektuálisan megérthető világban nem találhatnak meg, hogy a szellemi világ kapuja nyitva áll a kereső ember számára, ha akaratát megerősíti és nem riad vissza a küszöb átlépésétől.

Kálmán István
„AZ EMBER ÖNMEGVALÓSÍTÁSA A HÁRMAS TAGOZÓDÁSÚ TÁRSADALOMBAN”
(2. témakör, első szemeszter)

Rudolf Steiner 1919-ben megjelent könyvében (1) a hármas tagozódást (Dreigliederung) a kor szükségleteinek megfelelő, magától értetődő társadalmi struktúraként írja le. A hármas tagozódás nem egyszerűsíthető le arra, hogy a társadalom három részre tagolható: gazdasági, jogi-állami és szellemi-kulturális területre; hanem arról van szó, hogy meg kell ismernünk a három rendszer életműködését, törvényeit és összműködésüket is az egységes szociális organizmusban. A szociális organizmus egészséges vagy beteg működése az emberek cselekedeteinek az eredménye, és ma már kizárólag a tudatos emberi tevékenységtől függ.
A társadalom életét nem tudjuk kívülről szemlélni és elméletileg megismerni, mint a természetet. Itt nem tárgyakról, hanem eleven emberekről van szó, akik maguk benne állnak a folyamatban, akiknek minden pillanatban résen kell lenniük, hogy beavatkozhassanak.
Az első szemeszter munkája során a hallgatóknak nem az volt a feladatuk, hogy új ismeretekkel gyarapítsák tudásukat, hanem hogy túllépjenek gondolkodásbeli megszokottságaikon, gondolkodásukat mozgékonyabbá tegyék. A szociális valóság, amiről gondolkodunk, az maga az élet, és az élet nem tűri a lehatároltságot, az élet nem definiálható.
Ha gazdasági folyamatokat akarunk megérteni, el kell hagynunk a materiális, a mérhető kategóriákat. A gazdaságban szociál-organikus folyamatok zajlanak, melyek során értékek keletkeznek, átalakulnak, megsemmisülnek, amely értékeket nem lehet definiálni. Azt a folyamatot kell megfigyelni, ahogyan a gazdasági érték keletkezik, és egy meghatározott helyen és időben megjelenik. A megtermelt javaknak csak azért van értékük, mert szükséglet áll velük szemben.
A gazdasági életben testi és szellemi munkával javakat hozunk létre, és ezeket elcseréljük azokkal a javakkal, amelyeket mások hoznak létre. A javak összehasonlító értéke kifejeződik az árban. A gazdasági életben az árképzés a fontos, amelyben a teljesítményre és a szükségletre orientált tevékenység közti feszültségnek kell kiegyenlítődnie.
Ezt az árképzést meghamisítja az, hogy a gazdasági folyamatban a pénz, a munka és a föld áruként cirkulál.
A XlX. században kialakult bankrendszer pénzpolitikája teremtette meg a pénz árukarakterét, hogy a pénz maga is áruvá vált, és értéke a pénzpiacon spekulációval változtatható. Lényegében ez határozza meg az áruk értékét, csak az emberek számára ez nem átlátható. Ennek következménye az a helyzet, amely a népesség tömegeinek elszegényedéséhez, az egyre növekvő adóssághegyekhez, az elpazarolt, értelmetlen munkavégzéshez, és a környezet katasztrofális pusztításához vezetett.
A javak kölcsönös értékelődésének értelmében létrejövő árképzést akadályozó másik ok, hogy a munkajövedelem és a teljesítmény bevétele közvetlenül összekapcsolódik. Ez azzal a katasztrofális következménnyel jár, hogy a gazdasági tevékenységben a teljesítmény hozama, a keresetért való munka, és nem a szükségletek kielégítése válik fontossá. Az embereket már nem az érdekli, amit csinálnak, hanem az, hogy mennyit kereshetnek vele.
Az árat meghamisító harmadik tényező a föld ára, a földdel való törvényes spekuláció. Végső soron az ember a földből él, de a természetnek nincs közgazdasági értéke, csak a munka által gazdasági forgalomba hozott természeti produktumnak. Hogy a földnek ára van, az jelentősen befolyásolja az ezen a földön élő emberek sorsát, életviszonyait (élelmiszerek, telkek ára; az ipari termelés és a mezőgazdaság közötti feszültség; város-falu viszonya).
A hármas tagozódású társadalom gazdasági területén arra kell törekedni, hogy a gazdaság a maga törvényei szerint tudjon működni, azaz, hogy a termékek úgy kerüljenek forgalomba, hogy „a megtermelt javak értéke megfeleljen azon javak értékének, amelyek az előállító szükségletét fedezik addig, amíg egy új terméket előállít.” Ebben a gazdaságban a pénznek, a munkának és a földnek nem lehet áruértéke. Az ilyen gazdaság az állami szervezettől teljesen függetlenül a gazdálkodók (termelők, forgalmazók, fogyasztók) asszociatív együttműködésén alapul.
A társadalom másik területén, az állami életben, a felnőtt emberek együttélésében a demokratikusan megállapított jogok és kötelezettségek a fontosak.
Szellemi-kulturális területen az iniciatíva szabad érvényesülése a fontos.
A gazdaságban az embereknek együtt kell működniük a megfelelő ár kialakításában, az állami életben a jog és a kötelesség iránti jogérzésre van szükség, a kulturális területen pedig a szellem iránti bizalomra.

Rudolf Steiner könyve nem elméleti írás, hanem praktikus útmutatás volt a rendszerváltáshoz.
Otto Schilly mondta egy televízió adásban: Ha Rudolf Steiner hármas tagozódását megértették volna az első világháború után, nem lett volna második világháború.
Ma hozzá lehet tenni: Ha 1989-ben Kelet-Közép-Európában megértették volna...?

---------------------
(1) Die Kernpunkte der sozialen Frage in der Lebensnotwendigkeiten der Gegenwart und Zukunft
Magyarul megjelent: A szociális élet kérdései címmel 1990-ben

*************
Frisch Mihály

A görög kortól a középkor klasszikus természettudományán át az elbizonytalanodás koráig
(5. témakör)

A görög korral foglakozva elmondottuk, hogy az ember minden külső jelenséget saját belső élményén keresztül ítélt meg. Így egy szabadon eső kő mozgását is saját mozgásának belső érzékelése révén figyelte meg. A kő mozgását - ahogy saját mozgását is - inkább egyfajta lökőerőként élte át, és nem vonzóerőként, nem a nehézségi erő megnyilvánulásaként.
A görög gondolkodást nem lehet megismerni, ha nem foglalkozunk a tér belső átélésével. Ugyanakkor ennek ismerete hozzásegít a középkor gondolkodásának jobb megértéséhez is.
A tér helyett helyesebb, ha a „topos” kifejezést használjuk; ebben a topológiai világképben jelent meg az emberben belül a hat irány: fent-lent, elől-hátul, jobbra-balra.
Mit jelent ez a belül megjelenő irány? Nem könnyű ezt leírni! Képzeljük el például az ízlelést, amelyet a görög ember úgy élt át, hogy az ízek a nyelv elülső részétől kiindulva intenzíven jelentkeztek és valahol hátul elhaltak, és ebben az ízlelésben az elől-hátul irányt lehetett érzékelni.
Az elemek átélésében a fent és a lent jelent meg. A tűzben a görög a könnyűséget mint a fenti irányt, a földet, a nehézséget pedig mint lentet élte át. A lent élménye úgy jelentkezett a görög embernél, hogy a teste érzékelte a nehézségi erőt, de annak középpontját is, és mint a föld lakója, ebben az érzésben eggyé vált a földdel, a föld nehézségi centrumával. Ha ezt végiggondoljuk, talán közelebb jutunk a geocentrikus világképhez, a ptolemaiosi gondolathoz.
A tér nem külső, absztrakt fogalomként élt az emberben, hanem belső működő erőként. De még valami működött belül: egyfajta matematika. A matematikát a görög belső működési rendként élte át, amely a kozmosz, a csillagok működési rendjének a testén belüli átélését jelentette. A matematizálás a kozmosz rendjének belső átélését jelentette.
Ahogy a régi térélmény halvány emlékeként rendelkezünk tájékozódó képességgel, úgy a zene egyfajta belső átélése halvány visszfénye a belső matematizálásnak.
A háromszöget vagy a négyszöget a görög úgy élte át, hogy mozgás közben egy háromszöget vagy négyszöget járt be. A térváltozás belső átélését belső matematikának, belső geometriának is nevezhetjük. De az így átélt geometriai forma megfelelt annak, amit a külső világban látott, így számára a külső megfelelt annak, amit a belsőben - mintegy az isteni, a szellemi lenyomataként - átélt, és így találta meg az azonosságot a külső (kozmosz) és a belső (mikrokozmosz) között.
Átlépve a középkorba, ha jellemezni akarjuk ezeket az évszázadokat, akkor két, egymással összefüggő folyamatot kell megfigyelni: a tér és a matematika kihelyeződését az emberi belsőből a külvilágba. Az emberi tudat fejlődése során sok évszázad eltelt, míg a belül élő tér kihelyeződött a külvilágba, és megjelent mint háromdimenziós koordináta rendszer. Descartes (1596-1650, francia matematikus és filozófus, az analitikai geometria megalkotója) koordináta-rendszerével ennek a folyamatnak a végtermékét alkotta meg. Ezzel megindult a térelméletek sora, hiszen míg belső geometria létezett, annak egyedül csak az i.e. 300-ban született euklideszi geometria felelhetett meg.
A tér kihelyeződésével elvész mindaz a belső átélés, amellyel az ember a földet a világ közepeként éli át. Ez vezet a kopernikuszi világképhez. Ezzel párhuzamos folyamat a matematika kihelyeződése a belsőből a külsőbe. Amit az ember a kozmosz törvényszerűségeként belül élt át, az egy elszakadás következtében megjelenik mint önálló, külső matematika. A gondolkodás fejlődésével ez a matematika önállóvá válik. Az önálló, gondolkozásra képes embernek már nincs szüksége egy állandóan bennélő kapcsolatra a belső világ és a kozmosz között. Önálló gondolkozása révén az ember képes elméleteket létrehozni, amelyeket utólag összevet - vagy legalábbis megkísérel összevetni - a valósággal. A matematika fejlődésével ezt a folyamatot követhetjük. Így a differenciál- és integrálszámítást úgy jellemezhetjük, hogy az egyik részekre szedi, megöli a valóságot, a másik a halott részeket egyesíti, egységgé merevíti. Ez a folyamat az egész természettudományban végbemegy, a kozmosz törvényszerűségei matematikai egyenletekkel leírhatóvá válnak (Kepler törvényei). Megszűnik a geocentrikus világkép, a teret koordináta-rendszer jelöli. Egyfelől valamit elvesztett az ember, de azt is látni kell, hogy mit nyert.
A már jellemzett tudatváltozásnak köszönheti az emberiség a fizikai világ törvényszerűségeinek saját megismerő erőivel történő megismerését. Ez forradalmian új az emberiség történetében. Így:
- rátekint a fizikai világ egy folyamatára, megfigyelési iskolázást végez,
- keresi a megfigyelt folyamatok összefüggéseit,
- kiterjeszti, általánosítja a folyamatokat: törvényeket állapít meg.
Az ember új képessége bontakozik ki. Ez figyelhető meg a természettudomány fejlődésének két fejezetében: az 1600-1750 közötti ún. klasszikus korszakban, és az újkorba vezető - ipari forradalomként is emlegetett - 1750-1840 közötti korszakban.
A megfigyelések egyik iránya a kozmosz. Míg Kopernikusz még távcső nélkül, szabad szemmel, illetve egy kvadránsnak nevezett műszerrel figyelte az eget, addig Kepler már törvényeket alkot a - néhány évvel előtte felfedezett - optikai távcsővel végzett megfigyelések alapján.
Az ezt követő kort, melynek nagyszerű felfedezéseit megismertük, a megfigyelő ember diadalaként jellemeztük, amelyben megjelenik a SZÁM, a MÉRTÉK és a SÚLY
A folyamat egy bizonyos csúcspontját Newtonnál éri el, aki úgy alkotja meg a klasszikus mechanikát, hogy az összefüggéseket teljes mértékben a külső matematikából veszi, és nincs már benne semmi, ami az emberre vonatkozna. Newton mechanikájában a matematikailag leírható tömegpontok a világ építőkockái. (A görög filozófiában a fizikai világot felépítő anyag építőrészei még a láthatatlan atomok voltak.)
Newton geometriailag igazolja, hogy az anyagpontokból felépülő testek matematikailag kifejezhető törvények szerint, míg a bolygók Kepler törvényei szerint mozognak. A szabadesés törvénye, illetve a nehézségi erő adta gondolkozás felel meg az anyagpontokból felépülő anyagvilágnak, ahol a halott, szervetlen világ törvényszerűsége uralkodik.
Az előadás következő részében az erőátvitel, az erőkoncentrálás történetét ismertük meg.
Az erő többszörözése már Kr.e. 700-ban megjelenik a csigasorral. Kr.e. 250 körül egy alexandriai görög (Krészibiosz) feltalálja a légsűrítéssel működő pumpát (tűzoltás, víziorgona, hajítógép). A vízierő ipari hasznosítása az i.sz. IV. században, a rómaiaknál kezdődik meg. A XVII. században felgyorsulnak az események. 1693-ban az angol J. Hardley még a tengerhullámzás energiáját alakítja át forgómozgássá. A nagy áttörést a gőzgép megjelenése hozza. James Watt, aki 1763-tól foglalkozik a gőzgép kifejlesztésével, 1781-ben iparilag is felhasználható gőzgépet alkot. A találmány meghatározóan átalakítja az emberiség életét, és az energiaátvitel mai napig sem áttekintett folyamatát indítja meg.
Egyik oldalról nézve az ipari forradalom a tömeggyártás, az ipari struktúra kialakítását teszi lehetővé, így iparágak születése köthető a gőzgép felfedezéséhez. Másik nézőpontból tekintve a társadalomban egy szociális zavart indít meg, amelyet talán ma élünk meg a legintenzívebben, de keletkezését nemigen ismerjük. Csak néhány gondolat erejéig tekintsük át ezt a történetet.
Talán kezdjük a XVIII. század előtt, amikor a legnagyobb munkákat - így például egy katedrális építését is - kézi erővel végezték, ehhez legfeljebb némi állati erő járult, mint a lóvontatás.
Úgy is mondhatjuk, hogy a felhasznált erő akarati erőn alapult, amelynek fizikai megjelenése maga az emberi test volt. Ehhez az energiához szükséges volt némi élelem, ruházkodás, lakás. Egy adott feladat elvégzése ezen erők összegyűjtését jelentette egy adott helyen.
Ez az állapot a termelés és a felhasználás természetes egyensúlyát alakította ki. Az első nagy zavart a gőzgép megjelenése okozta. A szén és a víz lényegesen nagyobb erőkoncentrálást jelentett, így a térbeli egyensúly felborult. Hozzá kell tenni, hogy ennek az erőkoncentrálásnak még mindig voltak térbeli határai, nevezetesen a szén és a víz lelőhelyei szerint. A nagy áttörést ebben a folyamatban – az időben egy kicsit előreugorva – az erő elektromágneses úton történő közvetítése jelentette, legyen az vízi- vagy napenergia.
Itt látszik annak a folyamatnak a lényegisége, amely a gőzgéppel indul, nevezetesen: hogy az erőkoncentrálásnak nincs térbelisége, nincs térbeli korlátja. Az energia korlátlanul kiterjeszthető. A termelés-fogyasztás eddigi egyensúlya felborul, és egy mélyreható szociális zavar keletkezik.

Folytatva a kor jellemzését arról beszéltünk, hogy a még részben megmaradt régi tudati állapot, illetve a lassan kialakuló természettudományos módszer ellentmondásba került a nem-materiális jelenségek, a fény, az idő, a vákuum esetében. Új gondolkodásra, tudatváltozásra volt szükség. Elmondhatjuk, hogy a bekövetkezett tudatváltozás nemcsak a görögökhöz, hanem Galilei korához képest is jelentős. Ezzel az új közelítési móddal fordultak a tudósok a nem közvetlenül megragadható jelenségek, az idő, a fény, a vákuum, a hő felé.
Az időmérés fejlődésénél már tapasztalható, hogy nem pontosabb mérőeszközre volt szükség, hiszen mondjuk a görögök vízórája pontosabb volt, mint a középkorban, a rugós óra feltalálásakor készített szerkezetek. Az új, más „idő”-höz volt szükség új, más szerkezetekre. Az idő fogalmilag változott, az ember és az idő megváltozott viszonylata hívta életre az új szerkezeteket. Így a kisebb órákat hordozni lehetett, be lehetett építeni pl. a hajókba.
A hőmérés története is – a skálával mérhető relatív hőmérséklettől az abszolút hőmérsékleti skáláig – azt mutatja, hogy a hő fogalma, a hő és az ember viszonya változik meg, és ennek külső jellemzője a mérhetőség, számíthatóság; a súllyal, a nehézséggel összefüggő megjelenítésre való törekvés. Áttekintve ezt a kort úgy tűnik, a kutató embernek minden sikerült. A szorgalom, a tudás, a megismerés határtalan vágya megoldani látszott minden problémát. A föld polgára meghódította az egész világot, minden az övé lett. Vagy mégsem?
Ebben a győzedelmes menetelésben valami más is történt, talán azt mondhatjuk, hogy itt kezdődött ember elbizonytalanodásának máig is tartó folyamata.

Robert Hookes (1635-1703), aki a mikroszkóp feltalálásakor készített első berendezés talán első szisztematikus használója volt, a növényi szövetek tanulmányozása mellett felfedezi, hogy a gyakorlatilag geometriai pontnak felfogható gombostűfej, illetve a geometriailag egyenesnek tekinthető késél mikroszkopikus képe milyen hihetetlen módon eltér a szabad szemmel látott, eddig valóságnak gondolt képtől. Logikusan felteszi a kérdést: de hát akkor a szemem, vagy a szemem “meghosszabbítása” (a mikroszkóp) mutatja a valóságot? El lehet képzelni, milyen megrendítő felfedezés és milyen elbizonytalanító érzés volt, hogy érzékszerveink esetleg nem is a valóságot mutatják! Robert Hookes szisztematikus mikroszkopikus kísérletei megingatták a kor tudósait, de talán mi is átérezzük elbizonytalanodásukat, hiszen a biztosnak érzett földi megismerés alapjaiban kérdőjeleződött meg. Ez a bizonytalansági érzés felfokozódva, egészen szélsőségekig víve jelenik meg Hume (1711-1776) filozófiájában. Ő a szkepticizmus filozófusa, aki odáig jut, hogy állítása szerint az értelem nem képes a világ amúgy is szétválasztott dolgai között bármiféle reális kapcsolatot találni. Mi a fontos számunka Hooke kérdésfelvetéséből?
Úgy gondolom, nem fontos eldönteni, hogy melyik világ a reális világ, vagy mikor érzékelek a szememmel valósan, mikroszkóppal vagy anélkül. De két dolog nagyon fontos a történetből.
Az egyik, hogy azt az elbizonytalanodást, amelyhez hasonló - vagy még rosszabb - érzés ettől kezdve az embert egészen napjainkig kíséri, keletkezése pillanatában láthatjuk, és egy kicsit átérezhetjük. A másik, talán még fontosabb dolog, hogy legyen tudatunk arról, hogy itt két különböző nézőpontú megfigyelésről van szó, amelyeket nem szabad összetévesztenünk. Talán a mikroszkópnál ez túl nyilvánvaló, és így nem is látszik szükségesnek a hangsúlyozása. Ha viszont végigtekintjük a „másik világ” keletkezési és fejlődési történetét, akkor érthetővé válik, miért szükséges ez a szigorú szétválasztás és ennek a tudatba emelése.
Később át fogjuk tekinteni a Cyber-Space, a virtuális világ keletkezéstörténetét a képtől a belsőnk teljes apparátusát mozgósító virtuális világig. Most csak arra a játékra utalok (3D ), amely a nagyobb bevásárlóközpontokban látható ill. „élvezhető”.
Egy a tér minden irányába mozgó székbe csatolja be magát a néző, de már nem is nézőnek, hanem a film tematikája szerint időutazónak nevezik. A szék valós mozgásához egy a valósághoz rendkívül közeli térbeliség látszatát keltő vetítés és hangeffektus kapcsolódik.
A nézőnek hiába van a tudatában, hogy ő nem időutazó, a látszatot és a valóságot, a két világot, a két nézőpontot oly mértékben összekeverik, hogy a vásznon megjelenő szörnyet a mozgó székben ülő ember teljes valóságként éli át, a tudatából teljesen eltűnik a szétválasztás lehetősége (persze éppen ezért ült a székbe…).
Talán sikerült érzékeltetnem, hogy miért fontos a mikroszkópnál, ennél a legegyszerűbb esetnél is a szétválasztás, a nézőpont tudatos alkalmazásának a képessége. Mindkét „világból" megfigyelési eredményekhez, tapasztalatokhoz juthatunk, de a hármasságon belül - tehát a megfigyelés, az összefüggés-keresés, illetve a természeti törvény megállapításának szakaszában - mindig tudnunk kell, hogy melyik „világból” szereztük megfigyeléseinket. Néhány hétköznapi dolognál ez nyilvánvaló. Egy virágüzletben a virágok közötti különbség alapján választunk, a látható tulajdonságok alapján. Senkinek nem jut eszébe ehhez mikroszkópot, elektronmikroszkópot igénybe venni. De vajon hogy jutott az ember eszébe a XX. században az anyagok, elemek tulajdonságát a csak segédeszközökkel - vagy még azzal sem - kutatható belső, láthatatlan anyagszerkezetük alapján jellemezni, és ezt tenni a kémia alapjául?

Diplomafeladat

Mottó: Ismerd meg önmagad, megismered a világot;
Ismerd meg a világot, megismered önmagad!

Feladat:

Milyennek szeretnéd látni a világot, hogy abban saját törekvéseid megvalósulhassanak?

TÓTH MÁRK DIPLOMAMUNKÁJA

Mottó:„ A legtöbb ember úgy véli, hogy tetszése szerint megtagadhatja az igazán csodálatos csodálatát, a szeretetreméltó szeretetét, a hitelt érdemlő hitelét, következésképpen a szolgálatot is törvényes urától. Ezek az emberek többnyire túl későn veszik észre, hogy ezzel nekik a szabadságból a szükség jutott, a nem csodálatost csodálják, a nem szeretetreméltót szeretik, a hihetetlent hiszik, és azt szolgálják, aminek nem kell szolgálni.”
(Franz Xaver von Baader)

Törekvéseim vizsgálatánál az első és egyben legfontosabb szempontnak, a téma tárgyát illető mérhetetlen bizonytalanság érzésem hangsúlyozását tartom. Ennek a bizonytalanságnak az egyik okát, hosszabb belső vívódás után, melynek során mindenféle intellektuális bravúrral kíséreltem meg a diplomafeladatban megadott nemes ideákat (szabadság, demokrácia, szociális igazságosság) valós törekvéseimmel összhangba hozni, abban véltem felfedezni, hogy nem találtam magamban olyan képet, mellyel szilárdan meg tudnám ragadni és le tudnám írni, milyen lenne az a világ, amelyben élni szeretnék.
Az ember cselekedeteit belső képeiből kiindulva hajtja végre, cselekedetei minőségét a mintául szolgáló képek minősége határozza meg. Milyen világ születik ezek nélkül a képek nélkül?
Ezt a belső kép-telenséget általános korjelenségnek tartom. Ezzel magyarázható a korunkban megjelenő új embertípus, a médiák által vezérelt tömegember. Ez az ember hiányzó belső képeit az őt körülvevő külső képekkel pótolja, melyek tökéletesen elárasztották világunkat (az óriásplakáttól az internetig széles a paletta). Törekvéseit ezek a külső képek motiválják, hiányukban a modern emberben kínzó belső üresség érzete keletkezik. (Ennek alátámasztásául érdemes áttekinteni a világ filmiparában létrehozott filmalkotások tartalmi és képtechnikai minőségének változását, melynek során mára a „sztori” az ötéves gyermek szintjét sem éri el néha, a képi megvalósítás pedig szinte egy alternatív valóság élményét nyújtja a nézőknek. A filmek nézettségét jellemző árbevételi statisztikák dollár milliókról számolnak be, melynek eredményeképpen a világgazdaság egyik legjövedelmezőbb ágazatává látványos tucat filmeket előállító filmipar vált. Hogy értelmes emberek millióit mi vonzza a multiplex „filmszínházakba”, mi szögezi órákra a számítógép vagy a televízió képernyője elé, miért vásárolja tonnaszámra a bulvárlapokat, másképpen nem érthető meg.)
A belső képalkotás fáradtságos folyamat, mely nem nélkülözheti a teljes emberi figyelmet, erőfeszítést; a külső virtuális képek befogadásának előfeltétele az individuum passzivitása, az élmény az akarattól függetlenül jön létre az emberben, mintegy hipnotizálja a kép az embert. Ezeknek a képeknek a hatására létrejövő törekvések felfokozott, sugallt igények által kondicionáltak, melyek többnyire az ember fizikai, ösztöni szükségleteinek kielégítését célozzák, és valamilyen termék vagy szolgáltatás elfogyasztásával vagy birtoklásával járnak együtt. Ez önmagában nem lenne baj, csakhogy a folyamatban résztvevők érdeklődése az önkörükön kívül lévő általános emberi célok iránt elhanyagolhatóvá válik, ezen célok helyét egy mesterséges értékrend veszi át, s ennek hatására épül fel az a metakultúra, mely egyre átfogóbban határozza meg létezésünket, s amelynek kultikus centruma az áruház. Ennek a világnak hihetetlen vonzereje van, mely vonzerő realitását nem tudom nem elismerni, és amely arra sarkallja az embert, hogy elhatárolódjon mindattól, ami egy szellemi nézőpontból nézve az emberi létezés értékének tekinthető.
A probléma persze sokkal komplexebb, itt inkább csak egy jellemző formáját próbáltam megmutatni, de általános belső akadályként jelenik meg számomra az a tény, hogy van az emberben egy olyan tendencia, mely igyekszik az embert eltávolítani attól, hogy belső életét ápolja, belső fejlődésére energiát fordítson, ehelyett ahhoz a folyamathoz kösse egzisztenciáját, mely csak a fizikai létezés körébe tartozik és ezáltal az elmúlás alá van rendelve. De miért van szükség erre a belső fejlődésre?
Ha csak XX. század történetét tekintjük át, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy világunkban valami egészen új jelent meg, ami addig nem volt, és amely dolog pont korunkban kezdett nyilvánvalóvá válni. Ez az a tendencia, melyet röviden úgy tudnék jellemezni, hogy az ember uralma a természeti világ felett. A korunkat megelőző korokban élő embereket ez a törekvés nem hatotta át. A természetet persze ők is formálták, de az mindig valamilyen szellemi, kultikus illetve vallásos érzület alapján tették, nem törekedtek a természeti erőforrások kizsákmányolására. Ez a jelenség korunk terméke. És itt most számos megnyilvánulásról ejthetnénk szót, ám most egy olyan területről beszélnék, mely számomra a legáttekinthetőbb, a modern technika világáról.
A XX. századot joggal nevezhetjük a technikai civilizáció korának. Nem kell túl idősnek lenni ahhoz, hogy az ember fel tudja mérni, csak saját életében micsoda szédületes fejlődésen ment keresztül ez a terület. (Középiskolás voltam, amikor államilag engedélyezték a számológépek használatát az iskolákban. Egy éven belül mindenkinek volt olyan számológépe az osztályban, melyekkel az alapműveleteket el lehetett végezni. Ma számítógép nélkül, mely már tudomisén hány megabites, nem tudnám elvégezni a munkáim jórészét.) Naponta jelennek meg új találmányok, amelyek szinte egyik napról a másikra átformálják az életünket, válnak mindennapjaink nélkülözhetetlen tartozékaivá.
Ha valami támpontot keresünk ezeknek az eszközöknek a megítéléséhez, akkor egy olyan közös jellegzetes tulajdonságuk van, amely figyelmet érdemel, mégpedig az, hogy működésük során mellékhatásként valamilyen módon és mértékben károsítják a természeti környezetet. Ez alól a valóban figyelemre méltó tulajdonság alól egyetlen modern technikai eszköz sem kivétel. „Gyümölcséről ismerszik meg a fa”- mondá az Úr. Nos ebben az értelemben a technikai világ alkotójáról, az emberről ad felvilágosítást. Az ember nemcsak földi létezésében van alávetve a halálnak, hanem működésében is azáltal, hogy egy olyan világot teremt, mely a teremtett világ pusztulását okozza, annak a világnak a pusztulását, melyről a régi korok embere anyatermészetről beszélt. A technikai eszközeinket saját létezésünk szolgálatára hozzuk létre, vagyis minden technikai eszköz mögött áll egy emberi vágy. Az ember lelkisége is át van itatva ezzel a romboló erővel, mely lelkiség csak leképződik, testet nyer a világban a technikai eszközök által. Vagyis ez a világ, mely az ember lelkének pusztító erővel átitatott, halálra van ítélve. Az ember tudja, hogy élete véges. Ha világban megjelenő és magából az emberből eredő folyamatokat áttekinti, akkor tudja, hogy egyszer a világ is el fog pusztulni. Mi hát akkor az emberi élet értelme? Ezek a kérdések minden embert felkavarnak. Az élet és a halál kérdése mellett senki sem tud érdektelenül elmenni, és ezekre a kérdésekre a világ nem tud nekünk választ adni.
Ezekre a kérdésekre csak önmagunkban találjuk meg a választ. Ha önmagunkon átengedjük a világot, és megtaláljuk azt az erőt, amellyel megkereshetjük önmagunkban a világ által elénk állított kérdésekre a választ, akkor megismerésre jutunk. Megismerésre való törekvésünk szellemi folyamat, mely ha az igazsághoz vezet, létrejön az emberi szabadság lehetősége. Az ember, belső felismerésein keresztül teremti meg annak a lehetőségét, hogy szabadon hajtsa végre feladatát a világban. Az igazsághoz az ember belső életének művelése nélkül nem juthat el. A világ az emberi szabadság nélkül értelmetlenül múlna el, ezért az embernek nemcsak lehetősége, hogy önmagát belső életében fejlessze, hanem kötelessége is, melyet persze szabadon elmulaszthat.

Törekvéseimet illető belső bizonytalanságom másik oka, ha lehet azt mondani személyesebb jellegű. Ha elfogulatlanul közelítek lelkem tartalmai felé, van egy pont, ahol ellenállhatatlanul megtorpanok. Valami homályos érzés megállásra kényszerít, mely azt sugallja, hogy nem túl jó dolog nekem ebbe a bennem lévő világba csak úgy minden további nélkül még mélyebben betekintenem. (Minden adandó alkalmat meg is ragadok, hogy ezt a lehetőséget elkerüljem!) Viszont azt nem tudom elkerülni, hogy lássam, érezzem, milyen inspirációk áradnak felém ebből a világból, amelyek cselekvésre ösztönöznek, és amely inspirációkról a kedves olvasóm, ha képzetet akar alkotni, javaslom csak tekintsen mélyen önmagába!
Nos igen, ez lelkünknek az a területe, amelyről még a gyóntató atyáknak (újabban pszichoanalitikus) sem tudunk teljes terjedelmében beszámolni. Viszont ritka önvizsgálataink alkalmával be kell látnunk, hogy cselekedeteink tömege ebből a világból ered. Ezekre a tettekre általánosan jellemző, hogy sok esetben a cselekvés alanya a saját józan érdeke, erkölcsi megfontolása, világnézete stb. ellenére mintegy végzetszerűen hajtja végre őket, a tanultabbak bonyolult elméletekkel, ideológiákkal is igazolják azokat a világ és maguk előtt. Gazdag történelmi anyag áll ma már rendelkezésünkre, mely hemzseg az olyantörténetektől, melyben az ilyen forrásból kiinduló belső törekvések, hogyan öltöztették a legszentebb emberi eszmék köntösébe. Ezeknek a törekvéseknek a hátterében az a kreatúra áll, akit a pszichológia nyelvezetén személyiségnek (persona) neveznek, és aki lelkünk önjelölt császára. Minden törekvésének alapja önmaga királyi, sőt isteni rangra való emelése, vagy ha ezt a mostoha környezeti feltételek nem teszik lehetővé, legalább szent szeretne lenni, vagy Isten prófétája.
Megvalósulási területe a szerep, melyet a fejlettebb személyiségek életük során többször is lecserélhetnek, de ha valakinek egy testhezálló, vagy netán egy főszerep jut az élet színpadán, abban akár élete végéig kitarthat. A szereposztás titokzatos módon történik, de a már kiosztott szerepeket lehetetlen visszaadni. Az a jelenség, hogy a szerepükkel ma csak elég kevesen elégedettek, arra utal, hogy az átlagos emberi személyiség eléggé megizmosodott és már nem második alabárdost akar játszani, hanem minimum Hamletet vagy Julius Caesart. A helyzete nehéz, mert csak egy előadásra van lehetősége és az ilyen nehéz szerepek kielégítő színpadra vitele komoly mesterségbeli tudást igényel, mely az esetek nagytöbbségében nem áll a személyiség rendelkezésére. Vagyis a személyiség léte korunkban a szereptévesztés állapotában tartósan rögzült.
Az érdekes a dologban, hogy ez a személyiség látszólag képtelen felismerni a saját helyzetét, ha önmagára van utalva semmire sem jut önmagával kapcsolatban. Viszont mások művészi teljesítményét már kis gyakorlással is elég jól átlátja, és két fő mozgatóereje mentén, a szimpátia és az antipátia vonalán kísérli meg kialakítani a színpadi mozgásokat. Minél nagyobb szerepeket tud valaki megszerezni, és minél professzionálisabban tudja irányítani a játék menetét, annál közelebb van az álomepizódhoz, a nagymonológhoz. Ekkorra a környezetében már mindenki vagy halott, vagy tökéletesen megfélemlített, vagy egzisztenciálisan ellehetetlenült, vagy megőrült, vagy elhagyták a színpadot és egy másik darabban próbálnak érvényesülni. Mire a monológba belekezd objektíve egyedül áll a színpadon, akik ott maradtak már a díszlethez tartoznak.
Ha főszereplőnknek szerencséje van, és valami oknál fogva ki tud tekinteni a monológ szövegéből, akkor talán feldereng benne a mérhetetlen magány halovány érzése, mert ez az utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodhat.

Személyiségünk, lelkünk mellőzhetetlen része. Hogy eredet nem originális, azt abból is megsejthetjük, hogy a legritkább esetben sem dolgozik az örökkévalóságnak. Fő tulajdonsága, hogy az ember képtelen sajátmagában megismerni, ő a lélek arcnélküli embere. A világ minden gaztettére potenciálisan képes, bár sok esetben grandiózus tulajdonságokat is mutat. Forrása minden antiszociális és álszociális impulzusnak, elsőszámú akadálya a közösségi létnek. Ahol érvényre jut, vagyis amely közösségben egyoldalúan uralkodóvá válnak az individuális tendenciák, az a közösség óhatatlanul bomlásnak ered. Nem hiszem, hogy érdemes erre példát keresni a világban, hiszen csak ilyen közösségekben van részünk.
Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Az ember tényleg véglegesen magányra van ítélve?
Amiből kiindulhatunk az az a tény, hogy az emberi lélekben él egy kiolthatatlan érdeklődés önmaga iránt. Minden ember szenvedélyesen kutat minden olyan ismeretet, amely saját lényével kapcsolatba hozható. És ezzel lehet valamit kezdeni.
Korunk személyiségeit vagy nem nagyon hatják meg a különböző szociális eszmék hangoztatása, az elmúlt évszázadok eseményei ugyanis immúnissá tették, vagy egy olyan hierarchikusan strukturált közösség tagjává teszik, melyben belső impulzusai nem tudnak kibontakozni, ezáltal képtelenné válik az emberi szabadság kibontakoztatására. Az egyetlen lehetőség az, ha az individuum rádöbben arra a tényre, hogy önmaga megismeréséhez nem vezet közvetlen út, önmagával kapcsolatban a legnagyobb tévedésekben ringathatja önmagát. Igazi önismeretre csak úgy tehet szert, ha külvilág felé fordul, önmagát csak a másik ember megismerésén keresztül értheti meg. Ebből a felismerésből eredhet az egyetlen olyan szociális impulzus, amely képes olyan közösség létrehozására, amelyben az individuum nem sorvad el, hanem képes kibontakoztatni a benne lévő erőket.
Ennek a folyamatnak az akadályai az emberi személyiség erői, a rokonszenv és az ellenszenv. Mindkettő meggátolja, hogy a másik emberrel kapcsolatban valós megismeréshez jussunk.
Az erő, amely abban az erőfeszítésben nyilvánul meg, hogy a másik embert ilyen módon megismerjem, a szeretet.

Dolgozatomban így hát, belső bizonytalanságom dacára, eljutottam két olyan törekvéshez, melyeket ugyan nem tekinthetek saját birtokomnak, de mindenképpen olyannak, melyet követendőnek tartok, méltónak arra, hogy megvalósításukra erőfeszítést tegyek.
Az egyik, mely a külső világ befolyásával az ember benső világában jöhet létre, a szabadság.
A másik, mely az ember belső világából a külvilágba hat, a szeretet.
Ezen a lapon már többet nem merek leírni…

1999-0.jpg
1999-szabadfoiskola-01.jpg
1999-szabadfoiskola-02.jpg
1999-szabadfoiskola-03.jpg
1999-szabadfoiskola-04.jpg
2001-0.jpg
szabad-foiskola-05.jpg
szabad-foiskola-06.jpg
szabad-foiskola-07.jpg
szabad-foiskola-08.jpg
szabad-foiskola-09.jpg